3.Már két hónapja...

 Itt a friss!Sajnálom hogy nem tudtam hamarabb hozni,de sokat kellett tanulnom.A következő fejezetektől már izgalmasabb lesz ígérem!Várom a komikat,és előre is bocsánat a helyesírási hibákért!

Már két hónapja hogy Los Angelesben élek.Eredetileg úgy volt hogy a régi városomtól nem messze költözünk Jace-szel,de úgy nem bírtam volna ki.Nem tudtam volna elviselni hogy a régi életem romjai ott vannak tőlem nem messze.Minden csak arra emlékeztetett volna.Nem tudtam volna többé betenni a lábamat a a közértbe vagy az iskolába vagy egyszerűen csak kimenni az utcára úgy hogy ne fogjon el a fájdalom.Minden rájuk emlékeztet,minden apró kicsi dolog.A lelkem darabokra szakadt.Így megkértem Jacet hogy a lehető legmesszebb költözzünk.Vett egy házat a tengerparton,állást is kapott a helyi rendőrkapitányságon.

Szeretem Los Angelest.Nagy,nyüzsgő város több millió lakossal.Senki se foglalkozik a másikk ember gondjaival,mindenki a saját gondjaival küzd.Itt nem ismer senki,senki se bámul meg,senki se sajnál.Itt csak egy vagyok a több millió ember között.Senkit se érdekel hogy mi van velem,de ez így van jól.Nem bírnám elviselni ha megbámulnának az utcán,összesúgnának a hátam mögött,mert hallottak volna a szüleimről.Itt nem sajnálják az emberek a másikat,mindenkit a saját élete köt le.Régebben még gyűlöltem az ilyen embereket,de ma már megértem.Mindenki foglalkozzon a saját bajával.

Egy gyönyörű kétszintes sárga házba költöztünk a tengerparton.Jace mindent megpróbált tenni azért hogy jól érezzem magam,egy fantasztikus szobát rendezett be nekem.Van benne  minden ,tv hifi ,laptop ,franciaágy, barackszínű falak, még egy saját teraszom is van ahol van egy beépített jacuzzi.A régi életembe ölni tudtam volna ezekért,de ma már ezek semmit sem jelentenek számomra.Csak egyszerű tárgyak, a boldogságot,a szüleimet nem hozzák vissza.Őket már semmi se hozza vissza.Őrökre elmentek.

Már két hónapja hogy egyetlen egy mosoly vagy nevetés sem hagyta el a számat.Ezeket a dolgokat már nem tudnám megtenni.Nem vagyok boldog,már sose leszek az.Nem tudom képes leszek e úgy nevetni vagy mosolyogni hogy közbe ne legyen bűntudatom.Bűntudatom hogy én boldog vagyok,pedig a szüleim már nem élnek.Szerintem nem tudom megcsinálni.Félek hogy egyszer újból boldog leszek.Semmi sem tart örökké és a boldogság mint valami pillangó egyszer csak tova száll és akkor én megint itt maradok összetörve.Azt már nem tudnám elviselni.Így is nap mint nap felötlik a fejemben az ötlet hogy talán véget kéne vetnem a szenvedéseimnek.Senkinek se hiányoznék,észre se vennék hogy meghaltam.Csak egy ember vagyok a több milliárd közül.Csak azért nem lettem még öngyilkos mert még nem kapták el a szüleim gyilkosát.Látni akarom,a szemébe akarok nézni hogy kiolvashassa a szememből azt az égető fájdalmat amit okozott.Elvette a családomat,a jelenemet,a jövőmet.

Sajnos a nyomozás nem halad valami jól.Nem találtak nyomokat,semmit,Gyanúsítottak sincsenek.Még mindig nem emlékszek hogy mi történt velem azon a napon,és ez megrémiszt.Bár lehet hogy jobb így,mert ki tudja milyen borzalmakat láttam,de az is lehet hogy láttam a gyilkos arcát és segíthetnék.Borzasztó a tudat hogy nem tudok segíteni,nem emlékszek semmire.Félek hogy berekesztik a nyomozást és a többi döglött akta közé teszik ezt az ügyet is.Két hónap telt el,de semmire se haladtak,egyhelyben toporognak a nyomozók,nem tudnak semmi újat.

Már két hónapja hogy drasztikus változásokon mentem át.A derékig érő búzaszőke hajam,amit anyu kiskoromba imádott fésülni,most vállig érő és barna színű.Arcom is vékonyodott,és fogytam is.Sosem voltam valami kövér,de most tényleg vékony vagyok.Ha tükörbe nézek semmi sem emlékeztet a régi Lilithre csak a szemem.A világoszöld szemem,amit aputól örököltem,amiben most mérhetetlen bánat,szomorúság és fájdalom tükröződik.A ruhatáramat is lecseréltem.Régebben vidám színes ruhákat,szoknyákat hordtam,most csőfarmereket,fekete felsőket és egy fekete bőrdzsekit.Régebben magassarkút,balerína cipőket,most tornacipőket, acélbetétes bakancsot viselek.A körmeimet a régi vidám színek helyett feketére festem.Nem vacakolok a sminkkel csak kihúzom a szememet fekete szemceruzával.A régi vidám mosolygós Lilithből egy rocker kinézetű szomorú , magányos Lilith lett.Már nem gitározok.Régebben saját dalokat írtam,amiket később eljátszottam a barátaimnak.A gitározás és az éneklés volt a szenvedélyem.De a szüleimmel ez a kis rész is kihalt belőlem.Nem tudok már ránézni a gitárra úgy hogy ne emlékezzek vissza az életemre,arra hogy milyen boldog is voltam,milyen gondtalan.A legnagyobb problémám az volt hogy nem találtam a megfelelő színben olyan felsőt,vagy esetleg lemaradtam a hatalmas akciókról.Ma már ezek a dolgok a legkevésbé se tudnak érdekelni.Megvetem a régi önmagat,de ugyanakkor vissza is sírom.Régebben a legnagyobb problémám is kisebb volt mint a mostaniak.

Már két hónapja hogy Jace az "apám".Kicsit fura az egész mivel régebben ő volt a legjobb barátom és most ő lett a gyámom.De így is jobban jártam mint sokan mások az én helyzetemben akik árvaházba kerültek.Jace mindent megtesz azért hogy boldog legyek.Néha annyira sajnálom szegényt ahogy töri magát csak hogy egy mosolyt csaljon az arcomra,eddig még nem jött össze neki.Próbál beszélgetni velem,segíteni akar feldolgozni a történteket, de hiába.Ezt egyedül kell csinálnom.Nekem kell elfogadnom hogy a szüleimet megölték és hogy tönkrement az egész életem.Néha remélem hogy ez az egész csak egy hülye rémálom és mindjárt felébredek.De erre az ébredésre még mindig várok.Jacet csak esténkét látom mivel reggel nyolctól hatig dolgozik.Ilyenkor főzök vacsit,és ő megpróbál velem semmitmondó dolgokról beszélgetni,mondanom se kell hogy nem túl sok sikerrel,de hálás vagyok neki hogy próbálkozik,nem mond le rólam.Én a helyében szerintem már rég feladtam volna.

Már két hónapja hogy elkezdődött a nyári szünet és minden egyes percemet a tengerparton töltöm,a homokban ülve és bámulok ki a fejemből.Ilyenkor elgondolkozom azon hogy mi lett volna ha.Ha nem halnak meg a szüleim.Ha nem költöztünk volna Los Angelesbe.Vagy ha Jace nem fogadott volna örökbe.Vagy mi lenne ha feldolgoznám a történteket,és elfogadnám a sorsomat,hisz azokkal a lapokkal kell játszani amiket leosztott az élet.Vajon újra az a vidám szőke én lennék?Vagy akkor is ilyen búskomor maradnék?Nem tudom és soha sem fogom megtudni,mert sose fogom feldolgozni..Sose fogom elfogadni hogy pont az én szüleimnek kellett meghalniuk, és én életben maradtam.Nemsokára kezdődik a suli.Jace beíratott az itteni iskolába,a nevét nem jegyeztem meg.Félek hisz az utolsó évemet kezdem nemsokára egy olyan osztályba ahol a többiek már több éve ismerik egymást.De ha jobban belegondolok nem érdekel.Nem érdekel ha kitaszítanak,ha összesúgnak majd a hátam mögött vagy ha kinevetnek.Sokkal jobb mint ha tudnák az igazat és sajnálnának.Inkább a megaláztatás mint a szánalom.Nem akarok beilleszkedni,és meg se fogom próbálni.

Ezeken a dolgokon gondolkodtam,miközben a homokban ülve néztem a naplementét.Gyönyörű volt ahogy a nap sugarai narancs és bíbor színűre festik az egész eget és ahogy ez tükröződik a vízen.Minden nap megszoktam nézni.Olyan gyönyörű.Ahogy a naplementét nézem egy kis boldogság szokott a szívembe költözni.De ez nem tart sokáig,csak addig amíg nézem.

Lement a nap,lassan készülődnöm kéne mert holnap iskola.Erre a gondolatra elfogott az émelygés.A régi sulimba egy csomó barátom volt én voltam ott a "legmenőbb" csaj.Mindenki a barátom akart lenni.Akkor még azt hittem hogy csak azért mert kedvelnek,de már rájöttem hogy csak kihasználtak.Így visszagondolva sose voltak igaz barátaim, és itt sem lesznek.Felmentem a szobámba,megfürödtem és lefeküdtem.Sokáig nem tudtam elaludni mert izgultam.Izgultam bár nem nagyon tudom hogy miért.Éjfél körül sikerült elaludnom.